“Nem ártani, nem hazudni, nem lopni, nem paráználkodni,
nem kívánni valamit egyéni tulajdonul, – ez a jama.”
(Jóga-Szútra 2,30)
Patandzsali a következő felosztásban adja meg a jóga-etika tiltó szabályait (Jóga-Szútra 2,30.):
l. ahimszá (nem-ártás)
2. szatja (igazat mondani)
3. asztéja (nem-lopás)
4. brahmácsárja (szexuális tisztaság) 5. aparigraha (nem-birtoklás)
1. Ahimszá
Az indiai tradícióban igen fontos szerepet kapott a karma törvénye, amely nagy mértékben áthatotta és meghatározta a hindu gondolkodást. A karma (tett, cselekedet, szándék) törvénye szerint az ember minden egyes cselekedete, amivel környezete felé fordul, egyben meghatározza saját életének alakulását is. Aki ártó szándákkal meglopja embertársát, abból hiányzik az az empatikus képesség, amivel mélyen átérezhetné a másik ember szenvedéssel járó megfosztottsági helyzetét. A tradíció szerint a mindenségben lejátszódó jelenségek legrejtettebb történései sem múlnak el nyomtalanul; minden kapcsolatban, összefüggésben áll mindennel. Ez a teljesség törvénye, ami fenntartja a kozmikus rend (rita) harmóniáját, az örök egyensúlyt. Ezért annak, aki valakit meglop, a következő újraszületés során cselekvése visszahatásaként jelentkezik annak “gyümölcse” – a szenvedés. Neki is át kell élnie mindazt, amit cselekedetével okozott másoknak. A dolgok mindig a kiegyenlítésre, az egyensúlyi állapot felé törekednek. Innen érthető az, hogy a keleti ember miért fordított minden esetben különös figyelmet az egyén és a közösség viszonylataira. A tradíciók írásba foglalt “aranymondásai” is ezt támasztják alá (pl. “Amit nem akarsz, hogy mások tegyenek veled, azt te se tedd mással!”). A keleti gondolkodás és hit megélt életformává tette a lelki-szellemi emelkedettséget tükröző, szóban és cselekedetben egyaránt megnyilvánuló szeretetet és áldást. Másfelől viszont elhatárolta magát az ártó hatásoktól (átok).
A jóga-etika megítélésében a cselekvések háromfélék lehetnek: helyesek, helytelenek és közömbösek. Az utóbb említett közömbösség és passzivitás nem tévesztendő össze az önmegvalósítás (szvaszamvédana) során kitűzött céllal, a szakrális közömbösséggel (vairágja). A mindennapi életben elkövetett ártó jellegű tettek, vagy a passzív nemtörődömség egyazon belső tartalommal nem bírnak agyán, a megítélésük azonban mégis azonos. Az individuum passzív magatartása ugyanis nem egy esetben az eseményekkel szembeni védekező álláspontot jelenti. Idegenkedés, félelem (abhinivésa) a környezettől, az emberektől, magának a cselekvésnek a gondolatától, attól, hogy ő az események porondjára kerüljön, vagy egyszerűen a lét, a ‘levés’ tényétől. Az ilyetén magatartásával magától az élettől határolja, idegeníti el magát, hiszen emberlétünk adottsága egyértelműen a cselekvés. Az adott szituáció keretein belül kell mérlegelni azokat a lehetőségeket, amelyek képessé tesznek valakit a legjobb belátás szerinti cselekvésre.
Az avidjávai küszködő mai ember egy modern Laokoon-csoporthoz hasonló. A hatalmas kígyókkal életre-halálra küzdő alakok helyében érezheti magát ő is, hiszen életét kígyószerűen átfogják azok a terheltségek, melyek lényegében saját benső világában fogantak meg, s ezekkel küzd, birkózik sokszor életre-halálra. Az ember tehát önmagával harcol, amikor szembesül saját önzésével, túlzott önbizalmával vagy gyávaságával. Legsúlyosabb betegsége talán éppen az egoizmusa. Az önzés egyik sajátos formája, amikor az emberi szervezeten belül egy sejt kiválik a többitől, a sejtek közössége által létrehozott harmonikus rendből és egy ellentétes irányú mozgással önálló életbe kezd. Egoistává válik, úgy gyarapítja, hizlalja magát a többi rovására. Ez az önmagát gyarapító egoizmus tekinthető az emberi lét első, tudatos félrelépésének. A technika ugrásszerű fejlődése mellett elmarad az ember belső értékeinek kifejlesztése. Őseink kezdetleges fegyvereit az atom váltotta fel, de az ártás ösztöne, a másik elpusztítására, megsemmisítésére irányuló belső indulat (dvésa) ma is ugyanaz, vagy talán még fokozottabb mint régen. A mások legyőzésére irányuló szándékot az önösség, a birtoklás érzésének újbóli átélése motiválja, ami sokszor egészen váratlanul, szinte elemi erővel tör magának utat a tudat felszínére, hogy a birtoklást, a totális uralom kéjes érzését megszerezze magának. Az egoizmus számára a legdöntőbb az, hogy az én a hatalom megragadottságának érzésével átélhesse saját lényét. Az egoizmus az emberi struktúra “diktátoraként” működve győződik meg arról, hogy az én létezik. Az anyagba süllyedt individuum függőségi viszonyba kerül a létesült világgal, s zavart tudatában a mindenség értékrendje is felborul. Az évek során felhalmozott javakkal azonosítja magát, vagyis örökkévalónak véli azokat. Nem is gondol arra, hogy idővel mindent elveszíthet, amit földi életében gyűjtött magának. Élete így válik értelmetlenné és üressé. Az emberi lét azonban nem önmagában véve üres, hanem üressé vált, ami egyben azt is jelenti, hogy tartalmassá is válhat. Az ahimszá erkölcsi tiltásának betöltése (ami párhuzamos a bibliai “ne ölj!” parancsolattal) megteremti a világ külső és az emberi tudat belső békéjének alapját, amely összekapcsolódva a felebaráti szeretettel, kibontja az emberi együttélés aranyszabályát. Ilyenkor a tudat szemléletében olyan megfordulás következik be, ami megváltoztatja a közfelfogásban meggyökeresedett erkölcsi normákat. Sokszor aprónak tűnő emberi mozdulatok ezek, mindaddig amíg nem nekünk kell azokat teljesíteni: szeretném, ha megbocsájtanának nekem – én is azt teszem; szeretném, ha mellettem állnának én is segítek; szeretném, ha a közelemben élő nem lenne a haragosom – ezért én mondom az első jó szót, és nem mondok hazugságot, hogy nekem se hazudjanak.
Az ahimszában (nem-ártásban) élő személy egyben tiszta is (saucsa), vagyis minden önösségi indíttatástól mentes, önmagában honoló és kifelé sugárzó tisztaság hordozója. Az ahimszá nemcsak átfordítja az individuum addigi belső, önző alapállását, hanem a kifelé sugárzó tisztaság minősége szerinti hatással van az ember környezetére is: “Megszűnik az ellenségeskedés annak közelében, akiben megszilárdult a ‘nem ártani’ elve” (Jóga-Szútra 2,35.).
2. Szatja[szerkesztés]
Az ember hazugságtól való eltiltása a szútrában nemcsak a kimondott szó igaz voltát írja elő, hanem követelményként szabja meg a gondolatbeli tisztaságot is. A hazugság, vagyis a tények szóban és cselekedetben történő meghamisítása kétirányú lehet: vagy a környezetet veszi célba, vagy a valóságot öncélúan eltorzító egyént. Az is előfordulhat, hogy a két hatás egyszerre jelentkezik, s az egyén mind környezetét, mind pedig önmagát meggyőzi a vélt igazságról (önámítás). Az individuum ilyenkor annyira beleéli magát a játszott szerepbe, hogy teljesen azonosul saját hazugságával.
Az önmagának játszott szerep megkívánja, hogy a valóság ellenkezőjét bizonygassa. Ebben az esetben nem beszélhetünk a személyiség széteséséről, hiszen éppen az én-érzet az, ami bármilyen áron is, de a lét felszínén tartja az individuumot, A világ által mind jobban meghatározott tudat elhomályosultsága miatt képtelen a szatja intenzív, az eredet erejével azonos megragadására. A szatja ugyanis azt a tudati képességet jelenti, amivel a külvilág eseményeinek elemzése, a helyes és helytelen szétválasztása (viveka) a realitás keretein belül marad. A tudatnak ebben az akarati mozgásterében már könnyebben (igazabban) nyílik lehetősége arra, hogy az adott szituációba került ember helyesen, valóságszerűen, a realitás talaján maradva tudja felmérni önmaga szerepét, helyét és célját, valamint azokat a lehetőségeit, melyek tovább segítik őt életútján. Az igazság iránti hűség, a szatja életvitellé formálása – ez egyébként vonatkozik a többi erkölcsi szabályra is – megerősíti az egyén külső és belső biztonságérzetét. Aki szatjában él, tehát őszinteségben és igazságban, az egyúttal a mindennel és mindenkivel szembeni megelégedettség (szamtósa) hordozója is. A valóság kifordítása ugyanis abból az elégedetlenségből fakad, amivel az egyén szembefordítja aaját érdekeit másokéval. Amikor azonban az elégedetlenség kiváltó okai eltűnnek, ez magával hozza az elégedettség érzését. A kimondott szó iránti felelősségérzetnek lényeges személyiségformáló ereje van. A szó és a beszéd, amely a szív legbelső indulatából fakad, mérhetetlen hatalom megtestesítője lehet. A realizációs módszerek között komoly szerepet tölt be a hallgatási fogadalom gyakorlata (mauna). Az az aszkéta, aki hallgatási fogadalmat tesz (muni, szadhu), a beszéd minden formájatól tartózkodik, hogy minél több energiát tudjon a szellemi önképzéshez felhasználni. A test két nagy “energiafogyasztója” a nemiség és a beszéd. Az aszkéta e tény figyelembevételével alkalmazza a beszéd-absztinenciát, amit meghatározott időközökben végez el. A felhalmozott energiát a meditációs praxisban használna fel. A beszéd-megtartás másik (részleges) formája, amikor a különböző mantrák kiejtése, vagy a szakrális énekek (kirtan) kántálása csupán gondolatban történik meg.
A maunában lévő jógi egyetlen társa az abszolút csend. Ennek segítségével emelkedik fölül azon a vágyon, hogy ajkait szólásra nyissa. A későbbiek folyamán mindez azzal a tulajdonsággal párosul, hogy a jógi tartózkodik minden olyan ösztönzéstől, ami arra bírná, hogy akaratával, személyiségének varázsával másokat befolyásoljon, egyéniségének vonzkörében tartson. Hosszú és kitartó gyakorlással kézzel tapintható valósággá formálódik a tolerancia tiszta eszméje.
A tradíció rámutat a hang metafizikai szerepére és jelentőségére, ami arra való utalás, hogy a kimondott szó nem más, mint az ember láthatatlan gondolatainak testetöltése. A kimondott szó, amit könnyelműen ejt ki az ember, a hazugság mázsás súlyával zuhan vissza rá az igazság egéből (Ananiás és Szafira története: Ap.Csel.5.). A realizáció legmagasabb szintjén a gondolat, a kimondott szó és a véghezvitt cselekedet egymásbaolvadva alkotja, teremti meg a Valóságot: “Akiben megszilárdult a ‘nem-hazudni’ elve, annál a szándék (gondolat): már maga a cselekedet és annak gyümölcse” (Jóga-Szútra 2,36.).
3. Asztéja[szerkesztés]
A testi aszkézis lényegében az önösség, az egyéni érdekek érvényre juttatásának teljes kiiktatása. Az egyén a szegénység-gazdagság két ellentétes pólusának feszültségében látja és értékeli az emberi létet. Igyekezete arra irányul, hogy adottságaival és lehetőségeivel olyan életformát alakítson ki magának, amivel egyre közelebb kerülhet az utóbb említettek által képviselt életszínvonalhoz. A pénz, a vagyongyűjtés és takarékosság kérdése egészen más megítélés alá esik a keleti gondolkodásban, ahol szintén tradíciója van a családon belüli vagyon értő kezelésének. A javakhoz való viszonyulás kérdését is a karma törvényének tükrében vizsgálták és értelmezték. A megállapítás, miszerint “az vagy magad is, amit magadnak megszerzel”, kiegészül azzal az etikai szemlélettel, hogy elvetik a mások (egyén, közösség) kárára elkövetett gazdagodást. Amikor az ember lop, ezzel lényegében a becsületét veszíti el, belső értékei rongálódnak meg.
Az anyagi jólét tudatát hordozó lét képtelen megbirkózni a reinkarnáció gondolatával, mert megoldhatatlan feladatként tornyosul előtte a felhalmozott vagyon további sorsának kérdése, amit az “örökkévaló” jelzővel ruházott fel, s amivel természetesen önmagát is azonosította. Az anyagiakhoz való viszonyt ezért természetszerűleg határozza meg az emberi tudat felépítettsége. Az anyagiak jótékony célú felhasználásáról beszélünk, ha valaki a viszonzás belső elvárása nélkül osztja meg jolétét, vagyonát másokkal, de még ezen belül is számolhatunk fokozatbeli különbségekkel. A sokból, a feleslegesből juttatni valamennyit a rászorulónak közel sem jelent olyan áldozatot, mintha valaki a vagyonát (az életét) jelentő keveset is képes megosztani vagy akár teljesen átadni másnak (Lk. 21, l-4o). Az, ami az előbbi esetben csupán egy nemes gesztusból fakadó jócselekedet, az az utóbbi esetben az ember énjének totális megtagadásával egyenlő. Az asztéját megvalósító egyén tisztult tudata először megfordítja a szokásos emberi értékrendet, és a mások szemében értéktelennek tűnő dolgokban is képes felfedezni azok igazi értékét, másfelől az önmegtagadás (tapasz) pozíciójából a lét minden jelenségét egyenlően ítéli meg, tudván, hogy a tárgyi világ dolgainak minősítését a jelenségek tudati tükröződése határozza meg.
A mindennapi életvitelben alkalmazott magatartás-elemzés (átma-vicsára) észre véteti az emberrel, hogy a jóga követelményei közül melyiket, mikor és hol sértette meg, vagy hagyta figyelmen kívül. A jóga-szádhana öntisztító folyamatában néha már úgy tűnhet, hogy az egyén a realizáció magas szintjére jutott el, amikor egy nem várt szituáció az ellenkezőjét bizonyítja. Az evangéliumi hagyomány szerint Jézus hallatlan éleslátással tapintott rá a gazdag ifjú érzékeny pontjára, aki a Tóra és a parancsolatok maximális betartásával tökéletesnek hiszi és vallja magát, de Jézus életprogramja – “…add el minden vagyonodat és oszd ki a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben” (Márk. 10,17-20.) végleg reménytelenné teszi helyzetét. Amíg valaki függőségi viszonyban van az anyagi javakkal, addig nem lehet elértnek tekinteni a lelki-szellemi szabadságot. Nem véletlenül volt több önmegvalósító irányzat és rend előírásai között az anyagi javakról való lemondás, sokszor a teljesség igényével. Ez annyit jelentett, hogy a rend tagjai vagyonukról lemondva, szegénységi fogadalmat téve csak a létfenntartáshoz szükséges élelmet, ruhát fogadták el alamizsnaként az adakozóktól. A rendtagok kötelességszerűen hirdették életformájukat a világban. Az önmegvalósító rendek és iskolák így transzformálták át az általánosan lenézett és elvetett szegénységet a lelki-szellemi iskolázottság magasszintű feltételévé. A “nincstelenség” önkéntes vállalása (Buddha, Jézus) az intuitív megismerés belső gazdagságát nyújtja a “keskeny úton járó” zarándoknak: “Minden kincs szolgálatára áll annak, akiben a ‘nem-lopni’ elve megszilárdult” (Jóga-Szútra 2,37.).
4. Brahmácsárja[szerkesztés]
A brahmácsárja szó az emberi szexualitás absztinens, vagy rendezett voltát fejezi ki. A “csárja” tag jelentése: viselkedés, életforma, ami teljes értelmét a Brahmanhoz történő hozzákapcsolásában nyeri el. A Brahma szó itt a Brahman isteni természetére, a lét szellemi oldalára vonatkozik, egészében tehát a brahmácsárja kifejezés olyan választott életforma megtestesülése, amit teljes egészében a Brahmanhoz való kötöttség, a benne való szeretetteljes feloldódás határoz meg. Az exegézisek a szó értelmét általában a “megtartóztatás”, “egyesülés” szavakkal adják vissza. Itt azonban többről van szó, mint testi-emocionális elégedettségről. A döntő az a tudati emelkedettség, amely a legkiegyensúlyozottabb létérzetet valósítja meg azzal, hogy az egyén maradéktalanul egyesül Brahmannal, az abszolút öröm forrásával. A brahmácsárja a tisztaság életformája. A tradíció szerint az irányított szexuális megtartóztatás, a testi energiát a magasrendű szellemi gyakorlatok szolgálatába állítja, a nemi erőt szellemi erővé (ódzsasz) szublimálja, amely a test finom energiái közül a legtisztább. A gerincoszlop mentén elhelyezkedő csakrákon áthaladó, felfelé emelkedő energia a szubtilis létstruktúra legemeltebb pontján ódzsászként jelenik meg.
A tantrikus jógában fontos szerepet kap a kundaliní energia fölötti uralom megszerzése, hatalmi irányítása, a magasfokú szexuális örömérzet tudatosításának mágikus gyakorlata. A jógaiskolákban alkalmazott légzéstechnikák hatásos eszközei a nemi energia szabályozásának (rétodháraná).
A brahmácsárja életmodellje csakúgy, mint a tantrikus hagyomány elemei mind a mai napig kevéssé, vagy egyáltalán nem ismertek a nyugati világ számára. A tantrikus rituálék gyakorlója a szexuális aktust a magasrendű koncentráltság mágikus műveletében éli át. A tantra egy “tan” gyökből ered és a következőt jelenti: beteljesíteni, megoldani, kiterjeszteni. Maga a tantra szó lényegiséget, szövetet, tanítást, mágiát, orvosságot, uralmat jelent.
A tantrikus jóga-iskola speciális ászanái az emberi lét gyökeréhez vezetnek vissza azzal, hogy az egyén, a mindenség és az isteni princípium elválasztottságát megszüntetve képessé teszik a tudatot a kozmikus egész befogadására. A hindu eredetmítoszok szerint az univerzum teremtőereje kezdetben egyetlen kiterjedés nélküli pontban (bindu) koncentrálódott, és ebből sugárzódott ki a teremtettség valamennyi formája, a való világ (tattva). A tantra világszemlélete megegyezik a számkhja metafizikai céljával: a férfi (Purusa) és a nő (Prakriti) duális princípiumának megosztottságát egységbe hozni a mágikus praxis segítségével. A szexuális aktusban egyesülők célja az, hogy elérjék a metafizikai megismerést, egymásban átéljék a kozmikus öntudat élményét, megteremtve ezzel a legmagasabb rendű igazságot (paraszamvit).
Az emberi lét alapállása a férfi és a nő kozmikus princípiuma. Ezért létünket döntően befolyásolja a nemiség, illetve a szexualitás és ennek kulturáltsága. A tantrikus jóga-elemek az abszolút harmóniát hirdetik, amelyet a gyakorló a speciális “ellenőrző gyakorlatok” beiktatásával ér el. A transzcendentális pszichikus erőt fokozó és a nemi örömöt az átlag fölé emelő gyakorlatok mellett helyet kapnak az “érzékelő” (a szexuális energia “konzerválása”) és “levezető” (a nemi energia felhasználása a mindennapi élet különböző területein) gyakorlatok is.
Korunk embere is sokat küszködik a nemiség kérdésével, az abból eredő problémákkal. A nemiséget a sokat hangoztatott és gyakorolt szexuális szabadság (szabadosság) ellenére sokszor téves alapállásból közelíti meg. Az emberek többsége általában vagy elbagatellizálja ezt a kérdést, vagy ellenkezőleg, túlzott jelentőséggel ruházza fel. a tantra-jógát általában “szexuális jógának” tekintik, és ebből vonnak le messzemenő következtetéseket. A tantra-jóga valóban középponti helyen foglalkozik az ember nemiségével és szexuális életével, de azzal a metafizikai háttérrel, hogy azt az emberi struktúrán belül rendezett egységgé formálja. A tantrikus ászanák a szellem (purusa) és az anyag (prakriti) uniójával hozzák létre a férfi és a nő kozmikus egységét, a legmagasabb örömérzést (áhanda). A speciális jóga-elemek (ászana, meditáció) tisztító, egészségmegőrző és tudatformáló hatásukkal megelőzik és meg is szüntethetik az egyes szexuális zavarokat (frigiditás, impotencia). A tantrikus gyakorlatok alapvető célja a helyes meditációra való előkészítés (szexuális meditáció). A férfi és a női princípium egyetlen “egymásba feledkezett” kozmikus ölelésben olvad bele az Egy teljesség-élményébe. A nyugati világ számára ismeretlen tantrikus kultusz nyomait ott találjuk már a több ezer évvel ezelőtti szent írásokban: “A harmadik korban (dvapar juga) ezt a rítust titokzatos homály fedte; a beavatottak titkos ösvénye volt, amit a fölszabadulás (móksa) reményében gyakoroltak. Amikor eljött Káli ideje, az emberek nyíltan és szabadon gyakorolhatták az ezoterikus tanításokat” (Mahanirvana Tantra).
5. Aparigraha[szerkesztés]
A kifejezésnek a következő jelentései lehetnek: nem-kívánni, nem-birtokolni. A jama utolsó követelménye kapcsolatban van a tudat tisztaságát zavaró klésák közül a félelemmel (abhinivésa). A kettő közötti különbség abban mutatkozik, hogy az aparigraha olyan etikai tiltást tartalmaz, arai az individuum értelmetlen, soha szűnni nem akaró szerzési ösztönét, az önzés és kapzsiság belső indíttatását veszi célba. Ezzel szemben az abhinivésa a már meglévő javak elvesztésétől való félelmet jelenti. Ehhez pedig természetszerűleg társul a teljes létbizonytalanság mardosó érzése. Az abhinivésával megterhelt egyén az értékek állandósítására, azok “végleges” megőrzésére próbál berendezkedni. Az énjével azonosult egyén a világ fele éli meg önmagát, s tudat működését teljesen a világban való elmerülés, a vele való azonosulás szabja meg. Önmagát a világi jelenségeken keresztül, az én-érzethez való ragaszkodásban tartja életben: “Az életösztön: a saját én fenntartásához, valamint éppúgy a tudott, mint az elért dolgokhoz való ragaszkodás” (Jóga-Szútra 2,9.). Az én funkciója a világban való tájékozódás, a különféle ismeretek és tapasztalások összegyűjtése. A megragadott ismeretekből fakadó átmeneti megnyugvás, kielégülés szakaszához hozzátapad a “begyűjtött” értékek megőrzésének igénye. Ez az emberi struktúrán belül az a védekező magatartás, amivel az én egy befelé irányuló mozgással igyekszik magát elhatárolni mindentől. Ezt nevezzük az én belélegző (zsugorodó) folyamatának. Az életösztön azonban természeténél fogva nem tűri meg az állandóság “tétlenségét”, mivel csak a térhódítás, az újabb tapasztalatok megszerzésének folyamatában, a létesülés közegében érzi jól magát (az én kilélegzése). Az életösztön a ki- és belélegzések folytonosságában nyilvánul meg. Ismételten kiemelendő, hogy a jóga-márga nem a cselekvések teljes megtagadását hirdeti, hanem azt tanítja, hogy az embernek az adott szituációból következő legtisztább cselekvési módját kell kiválasztania, s ennek mentesnek kell lennie minden önös érdektől és számítástól. A jógi is cselekszik, amikor szükség van erre, de minden esetben arra kell törekednie, hogy ezt a mozdulatot mások javára, a viszonzás elvárásának mellőzésével tegye meg: “A tudatlanok a tettekhez való ragaszkodásból cselekszenek, óh Bhárata, de a bölcs a világ javáért dolgozzék, ragaszkodás nélkül” (Bhagavad-Gítá 3,25.). Aki így cselekszik, abban megszilárdul a nem-birtoklás elve, és betekintést nyerhet a kozmikus lét titkaiba, megismerheti az életösztönből fakadó születések okának eredetét. Az aszmitá és a lét keletkezésének oka ugyanabból a közös forrásból, a lét utáni szomjúságból (trisná) fakad. Az ezoterikus tapasztalás (bodha) erejével a jógi előtt feltárul az újraszületések (punardzsaman) titka is: “Az, aki többé semmit sem kíván egyéni tulajdonul, megismeri a lét keletkezésének titkát” (Jóga-Szútra 2,39.).
Az önösségtől és érdekvezéreltségtől mentes tisztaságnak következménye a saját test-érzéstől való eltávolodás, illetve a minden testiséggel – a más testekkel történő érintkezéssel – kapcsolatos idegenkedés. Ez a “testiség” azonban nem azonos a szexualitással, hanem sokkal inkább arra tudatfelszabadító műveletre utal, amelyel a jógi leválasztja mag át a ciklikus létforgatag karmikus kerekéről (szanszára). A tisztaságnak természetesen vannak testi vonatkozásai is. A tradíció figyelemmel kísérve az emberi érintkezések, kapcsolatok tényét, megalkotta azt magasszintű mozgáskultúrát amely a pillanatnyi lelki-szellemi állapot hű kifejezési formája. Ebben jelentős szerephez jutnak a különböző lelki-szellemi (tudati) állapotokat a legárnyaltabban kifejező és befolyásoló mudrák. A kultikus táncok mozgásformái még a szemek, a tekintet és a pillantás jelentőségére is nagy gondot fordítottak.
Mind az öröm, mind pedig a fájdalom olyan hiányérzetet teremt az egyéni tudatban, ami az én kilélegzésének újabb csíráját ülteti el. Az elért, illetve átélt örömszerzés újabb vágyakat (rága, káma) ébreszt, a szenvedés pedig az ellentétes tulajdonságú létérzet felvételére törekszik. A megnyilvánulás gyökere mindkét esetben a létszomj, ezért a megkülönböztetés képességével bíró (vivekin) számára a létnek ezen aspektusai a szenvedéssel azonosak. Buddha először a “Négy nemes igazság”-ban fektette le a szenvedésről szóló tanítását, amikor rámutatott arra, hogy az emberi lét minden területét áthatja és meghatározza a szenvedés: “A születés szenvedés, a betegség szenvedés, az öregség szenvedés, a halál szenvedés; nem szeretettel együtt lenni szenvedés, szeretettől elválasztva lenni szenvedés és minden vágy, amely nem elégíttetik ki, szintén az. Röviden, minden ragaszkodásból fakadó állapot szenvedés” Buddha benáreszi beszédéből). A szenvedés okát az embernek nem a külső világban kell keresnie, hanem saját magában, mert az embert a vágyai éltetik. Ahhoz, hogy a nemtudás (avidjá) sötétségből kikerüljön, előbb a vágyait kell megszüntetnie: “A szenvedés megszüntethető, ha kioltod vágyaidat” (Buddha harmadik nemes igazsága). A szenvedés végső megszüntetéséhez vezető utat azonban Buddha nem a világ teljes megtagadásában adja meg, hanem a “Nemes nyolcrétű ösvény” szempontjaihoz igazodó életvitelben: “Tökéletes fölismerés, tökéletes elhatározás, tökéletes szó, tökéletes cselekedet, tökéletes életmód, tökéletes erőfeszítés, tökéletes éberség és tökéletes elmélyedés”.
A tisztaság állapotából kiindulva, a tudat a megkülönböztetés eszközével (vijóga) az angákon áthaladva eljut önmaga eredetéhez és felszabadul (turija). Az aparigraha maradéktalan megvalósításából következik az egyes tudatfokozatok lépcsőzetes kibontása: tiszta világosság (jama-nijama), örömteli érzés (ászana), összpontosított gondolkodás (pránájáma), a képességek megfékezése (pratjáhára) és a Lélek szemléletére való alkalmasság (dhárana, dhjána, szamádhi) (Jóga-Szútra 2,41.).