KRISTON INTIM TORNA® TANFOLYAM 2017 04

Vezeti: Schiller Andrea

Időpont: Április 22. és Április 29

Részvételi díj: 18.000 Ft

Bejelentkezni 2017. 04. 15-ig lehet a részvételi díj 50%-nak befizetésével a Jógastúdiónkban, bármely óra előtt.

A tanfolyamot minimum 5 fő jelentkezése esetén tartjuk meg!

A Kriston Intim tornáról® a honlapunkon bővebben olvashatsz:
http://jogagyomro.hu/kriston-intim-torna-2/

Bejelentkezés az info@jogagyomro.hu címen.

KRISTON INTIM TORNA

A témához egy érdekes cikket ajánlunk:

Kétszeres méhnyakrák-túlélő kolléganőnk, barátunk a hétvégén ellátogatott egy kétnapos intimtorna tanfolyamra (a módszert Kriston Andrea dolgozta ki, az ő munkája előtt még a szóösszetétel sem létezett. Sem magyar, sem idegen nyelven). Tudjátok, valaki nemrég azt kommentelte, hogy Szentesi életéről, testéről, betegségéről már mindent tudunk, írjon inkább másról. Ennek a hozzászólónak, és mindenki másnak, aki egyetértett vele, üzenjük: nem volt igaza. Nem ismerek még egy olyan nőt, aki ezt, ami most következik, így, ennyire nyíltan, ennyire bátran, ennyire… igazian leírná. Ide, nektek. Én DTK voltam, ez pedig Szentesi Éva írása.

Csontszáraz lepedők

Képzelj el egy nem annyira tágas termet, és benne nagyjából negyven nőt, akik mind egy másik nőt hallgatnak, miközben az a punciról beszél (az előadónő ki is ejti hangosan ezt a szót, sőt, még másmilyen megfogalmazásban is használja). Képzeld el, hogy ezek a nők meg is érintik a puncijukat. Na, nem állnak neki maszturbálni vagy ilyesmi, csak elkezdenek rá figyelni, és ehhez alkalmanként az érintés is hozzátartozik.

Ugye, milyen fura? Lehet, most kuncogsz is ezen, vagy azt mormogod magadban: hagyjad már, ez egy baromság. Mert miért csinálna valaki ilyet? Mások előtt. Egyáltalán, minek beszélni róla? A vaginánk van, az ránk tartozik, nem másra. És ennyi.

Na, igen, én is irtó sokáig így gondolkodtam róla. Hogy valamikor rám szereltek egy nemi szervet, amit például többször láttak már különböző férfiak – akik ráadásul mára tökéletesen idegennek tűnnek –, az utóbbi időben pedig inkább csak a nőgyógyász nézegeti, akit ugyan nem érzek idegennek a köztünk kialakult erős bizalmi viszony miatt, de azért jó lenne, ha, mondjuk, tudnék a saját szervemről mást is, vagy csak simán meg merném nézni én magam is.

Mert igazából – és brutálisan őszintén mondom – jóformán semmit nem tudok a vaginámról, legföljebb annyit, hogy a szex miatt van ott, és melyik pózban jó neki, meg azért, hogy kijöjjön rajta a kisbaba (mondjuk, az enyémen már nem, de az mindegy).

Hogy miért? Mert kényelmetlen, sőt, néha ciki beszélni róla, az anyukánkkal se tettük, az óvónénivel se, sőt az iskolában sem mondtak róla szinte semmit. Anya régebben röhögve mesélte, hogy amikor bikiniben napozott, az én Kardos dédanyám kiszólt neki: „Erika, rakd már el a katulyád!” Mert, ugye, nem illik mutogatni, helyette inkább szégyelljük, rosszabb esetben úgy hívjuk, hogy a csunyája.

Aztán elkezdjük használni több-kevesebb sikerrel (és nulla szexuális kultúrával) valamikor a tízes éveink derekán vagy végén (kinek mikorra esik), de még mindig nem tudunk róla semmi igazán fontosat, csak annyit, hogy sokszor máshogy érezzük tőle magunkat. Ahogy felnövünk, különleges érzéseket vált ki belőlünk, izgalomba kerülünk tőle, máskor meg kurvára fáj és vérzik, mert azt nagyjából felvázolták biológia órán, hogy ez azért van, mert a peteérés… meg a kisbaba… meg a minden, de nem beszélünk róla senkivel, a nőgyógyásszal is csak hivatalos hangnemben.

Ma sem tesszük ezt, mert ha például elképzelem, hogy ma bemegyek az irodába, és arról kezdek el dumálni a többiekkel, hogy képzeljétek, a hüvelyem így meg úgy, akkor tuti hülyének néznek. Egyszóval hiányzik a nemi szervekről való kommunikáció a kultúránkból.

Soha nem mentem volna olyan helyre magamtól, ahol erről beszélgetnek. Még annak ellenére sem, hogy mára már a betegségem után csak egy megcsonkított vaginával rendelkezem, ami nem fut ki méhnyakban vagy méhben, és nem tudok már vele gyereket szülni.

A gyógyulás után ugyanis bezártam magam teljesen. Na, haver, ide senki nem megy be, ki meg aztán pláne nem jön innen senki, kész, bezárt a bazár, épp elég sokk volt a betegség és a műtét nekem, elég volt egy életre.

De ezt nem mondtam ki pont így magamnak, hanem vártam a szőke herceget, hogy majd hátha kopogtat (és berakja, hahaha). De nemcsak úgy simán vártam, hanem felmásztam a legmagasabban lévő vár legmegközelíthetetlenebb tornyába, magamra hajintottam a vasajtót, és lekapcsoltam a villanyt, majd kurvára csodálkoztam, hogy nem jön arra a kutya se. (Erre amúgy ezen a hétvégén jöttem rá.)

Ráadásul egy idő után vizelettartási problémák is jelentkeztek nálam, ami csak éjszaka okozott kellemetlenséget, miközben aludtam, és amiről senki nem szólt előre, hogy lesz egy ilyen is a betegség után. De semmit nem tettem ellene, csak szorgalmasan vásároltam a hatalmas inkontinencia pelenkákat, és abban aludtam (na, most képzelhetitek). Az, hogy most erről egyáltalán beszélni tudok, marhára nagy dolog, mert egy kezemen meg tudom számolni, mennyi embernek meséltem el, mert, ugye, ez is ciki, kellemetlen, és a neten sincs semmi erről leírva a hivatalos, személytelen orvosi verzión kívül (arról meg pláne nem beszélnek, hogy Wertheim-műtét után ez miért következik majd be…).

Aztán idén tavasszal eldöntöttem, hogy nem akarok így élni. Nem akarok tovább eldugva lenni önmagam és a világ elől, nem akarok pelenkában aludni, helyette inkább megint bugyi nélkül szeretnék, ahogyan régen, meg csipkebugyiban akarok járni, meg kicsi tangában.

És amikor elmentem erre a hétvégére, akkor rádöbbentem, hogy tulajdonképpen én, aki rengeteget beszéltem eddig a betegségéről, egy ideje már inkább egy másik nőről beszélek (akit nem is ismerek igazából), hogy jól eltávolítsam magam a sokktól, ami ért. Nem akartam tudomásul venni, hogy az a nő, akivel ez a trauma történt, én vagyok, hogy az én méhemet vették ki, az én hüvelyemet csonkolták. Ráadásul én voltam az, aki ezt elröhögcsélte, ahogyan röhögtem a rákon is rengetegszer, ami persze egyrészről jó, de úgy zártam ezt be magamba, hogy azt játszottam, ez nem velem esett meg, hanem ez az egész valaki másnak a sztorija. Persze irtó hitelesen tudok dumálni róla, ó, de még mennyire, lehetnék akár színésznő is. Csak azt nem tudtam, hogy ez nem befejezés, hanem menekülés.

Aztán egyszer csak ott találom magam egy nem túl tágas teremben, negyven vadidegen nővel, és a vaginámat tapogatom. A saját kezemmel, a saját vaginámat. Érzem, ahogyan mozog, és olyan dolgokat tudok meg róla, amik tökéletesen összefüggnek azzal a rendszerrel, ahogyan gondolkodunk a nemiségről, a nőiségről, az anyaságról, a „nem anyaságról”, a férfiakról, és mindenről, ami ezt körülveszi. Merthogy – nem tudom, neked feltűnt-e, de a nemi szerv középen van rajtunk – ez az origó. Innen indul, és ide fut minden.

És nagyban befolyásolja az életünket, hogyan érezzük magunkat a vaginánkon, a vaginánkkal. Viszont odafönt, az agyunkkal döntjük el, hogy mit gondolunk a nőiségünkről, a szépségünkről, a testünkről, a nemiségről.

És ezt az egészet bármikor meg lehet változtatni… tökéletesen az ellenkezőjére is akár.

Az intimtorna azt ígérte az interneten, hogy valakinél – például az inkontinenciában is – drámai változást tud okozni, ráadásul azonnal. Természetesen nem hittem el, és óriási kétellyel indultam el otthonról szombat reggel. Aztán vasárnap este, a tanfolyam végén pelenka nélkül feküdtem le. Azt éreztem, hogy soha többé nem akarok abban a szörnyű holmiban aludni. És azt is éreztem, hogy ettől a naptól minden máshogyan lesz.

Ma hajnalban csontszáraz lepedőn ébredtem fel.

Szentesi Éva

Forrás:https://wmn.hu/wmn-l…/46481-szentesi-eva-csontszaraz-lepedok


IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

FACEBOOK

Facebook By Weblizar Powered By Weblizar